A gorodoki ütközet új megvilágításban — Dr. Kranzieritz Károly könyve a honvéd huszárok történetéről

A közismert gorodoki lovasroham történetét eddig elsősorban a pápai és a zalaegerszegi honvéd huszárezredek szereplésén keresztül idézték fel. Dr. Kranzieritz Károly A Gorodoki Ütközet című könyvében azonban a harcok tágabb összefüggéseire is rámutatott a könyvtárban tartott könyvbemutatón. Kutatásai szerint az 1914. augusztus 17-én lezajlott ütközet jóval összetettebb volt annál, mint ahogyan az a köztudatban él: a harcokban az 5. honvéd lovashadosztály egésze részt vett, és a későbbi súlyos veszteségekhez nemcsak a harcmezőn történtek, hanem egy vezetői döntés is hozzájárult.

A szerző hangsúlyozta, hogy a gorodoki események értelmezésekor érdemes különbséget tenni a lovasroham és az ütközet egésze között. Míg az előbbi a harcok egyetlen mozzanata, addig a gorodoki összecsapásban a lovashadosztály több dandárja, ezrede és százada vívott különböző szintű harcokat. A könyv célja, hogy ezt a teljesebb képet mutassa be, és a történteket a korabeli források alapján értelmezze.

A pápai huszárok is a harcok részesei voltak

Az 5. honvéd lovashadosztály két dandárból állt. A 19. honvéd lovasdandárhoz a budapesti 1. és a 8. honvéd huszárezred tartozott, míg a 23. honvéd lovasdandár kötelékében a 6. és a 7. honvéd huszárezred szolgált. Utóbbiak közül a 7. honvéd huszárezred a pápai huszárok történetéhez kapcsolódik.
A hadosztály feladata a mögötte felvonuló gyalogság és tüzérség biztosítása, az orosz csapatok mozgásának felderítése, valamint az ellenség előrenyomulásának zavarása volt. A feladat végrehajtását azonban nehezítette, hogy az osztrák-magyar hadvezetés alábecsülte az orosz mozgósítás gyorsaságát. A gorodoki ütközet is megmutatta, hogy az orosz erők már jóval előrébb tartottak a felvonulásban, mint azt a Monarchia vezetése feltételezte.
Kranzieritz Károly szerint az orosz csapatok sem tekintettek magabiztosan a magyar lovasságra. A gorodoki térségben állomásozó orosz 2. kozák lovashadosztály parancsnoka, Zsigalin tábornok erősítést is kért, mert tartott attól, hogy a magyar lovassággal kell nyílt ütközetet vívnia.

Nem tudták, milyen erős védelem vár rájuk

A történet egyik fontos kérdése, hogy milyen esélyük volt a huszároknak a géppuskákkal és más sorozatlövő fegyverekkel megerősített ellenséges állások ellen. A könyv szerzője szerint a támadás megindításakor a magyar lovasság nem rendelkezett pontos információkkal az orosz állások helyzetéről és kiépítettségéről.
Ez súlyos vezetési problémát jelentett. A 7. és a 6. honvéd huszárezred rohamát úgy indították meg, hogy nem tudták pontosan, hol és milyen védelem várja őket. A támadás nem a korábban elterjedt elképzelések szerint zajlott le: egyes alakulatok kitértek a roham irányából, mások pedig igyekeztek kivonni magukat az ellenséges tűz hatása alól.
A kutató szerint mindez azt mutatja, hogy a huszárok vezetői a súlyos veszteségek elkerülésére is törekedtek. A gorodoki eseményeket ezért nem lehet pusztán egy sikertelen lovasroham történeteként értékelni.

Egy döntés, amely tovább növelte a veszteségeket

A harcok utáni visszavonulás különösen súlyos következményekkel járt. Kranzieritz Károly elmondta, hogy a hadosztály vezérkari főnöke, Tan Károly azt javasolta Forray Ernő altábornagy parancsnoknak, hogy ne hagyják el a harcteret, hanem a közelben táborozzanak le, és szükség esetén folytassák a harcot.
A parancsnok ezzel szemben a 70-80 kilométerre fekvő kozinai táborba rendelte vissza a hadosztályt. A visszavonulás elrendelésének időpontja miatt a katonáknak sötétben, ellenséges területen kellett megtenniük a hosszú utat. A szerző szerint a satanovi településnél bekövetkezett újabb veszteségek legalább olyan súlyosak voltak, mint magában az ütközetben.
A könyv egyik lényeges megállapítása tehát, hogy a hadosztály kudarcát nem kizárólag a gorodoki harcok kimenetele okozta. A későbbi veszteségekben a visszavonulás módjának és a vezetői döntésnek is jelentős szerepe volt.

Nemcsak az emberek, a lovak is kimerültek

A gorodoki ütközet és az azt követő visszavonulások az első világháború kezdetének nehézségeire is rávilágítanak. Az osztrák-magyar csapatoknak a vártnál gyorsabban mozgósító orosz erők előrenyomulását kellett lassítaniuk, miközben saját erőik visszavonulását is biztosították.
Ebben a lovasságra különösen nagy teher hárult. A huszároknak hosszú időn keresztül, akár 48 órán át is nyeregben kellett maradniuk. A lovak felszerelése és patája megsérült, az állatok pedig a szükséges pihenés és ápolás hiányában egyre nagyobb számban váltak harcképtelenné.
A szerző példaként említette az 5. honvéd lovashadosztály 1914. augusztus 30-i létszámjelentését, amely azt mutatta, hogy miközben emberanyag még rendelkezésre állt, a lovak állapota már komoly problémát jelentett. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a hadosztályok egyre nehezebben tudták ellátni feladataikat.
Kranzieritz Károly ugyanakkor hangsúlyozta: nem indokolt kizárólag az 5. honvéd lovashadosztály teljesítményét bírálni. A többi lovashadosztály is hasonló nehézségekkel szembesült, és a kialakult helyzetben a huszárok jelentős erőfeszítéseket tettek az orosz előrenyomulás lassítására.

Pápa történetéhez is kapcsolódik

A pápai vonatkozások a harcok későbbi alakulásában is megjelennek. Amikor az 5. honvéd lovashadosztályt kivonták a harcokból, a megmaradt huszárokból Lubiensky-különítmény alakult. Ennek létrehozásához az egyes ezredek egy-egy századdal járultak hozzá. A különítmény feladata továbbra is a hadszíntér különböző pontjain jelentkező katonai igények kiszolgálása volt.
A gorodoki ütközet története így nemcsak a huszárság hagyományairól és a lovasrohamok katonai szerepéről szól. Megmutatja a korabeli hadvezetés téves helyzetértékelését, a felderítés korlátait, a döntések következményeit, valamint azt is, milyen embert és állatot próbáló feladatot jelentett a lovasság számára az első világháború első időszaka.
Dr. Kranzieritz Károly könyve ezekre az összefüggésekre irányítja rá a figyelmet, és a közismert gorodoki lovasroham helyett az egész ütközetet, valamint annak tágabb katonai hátterét állítja a középpontba.